Az én Apám

” Emlékezz barát, ki elhaladsz itt,

  egykor, mint te, olyan voltam én is.

  Mint ami most vagyok, te is ezzé leszel.

  Készítsd fel magad, hogy követned kell. “

           Dan Millmann – A békés harcos szent utazása

Aki vesztett már el szeretett embert, az pontosan tudja miről van szó. A gyász fázisait is átéltük, megtapasztaltuk… Az első fázis a sokk. Amikor megtudjuk, mi történt. Ilyenkor az elme véd minket, fokozatosan adagolva, hogy ez tényleg megtörtént. Hirtelen egy érzelmi hullámvasúton vagyunk. Szeretjük, hiányzik, dühösek vagyunk, szomorúak, bűntudatunk van és egyszerűen csak haragszunk az egész világra! A kontrollált szakaszban tudatosulnak az ekkor esedékes teendők… Amikor az intézkedés még elvonja figyelmünket. A temetés után azonban, a tudatosulás szakaszában szembesülünk igazán először, hogy hiába tárcsázzuk a számát… többé már nem fogja felvenni a telefont… Az átdolgozás, tudatos emlékezés szakaszában egyre inkább megszépülnek az emlékek 🙂 itt már kezdjük racionálisan elfogadni, ami történt. Ezután jön az elfogadás, majd a belenyugvás állapota.

Biztos vagyok benne, hogy senki nem szeret temetésekre járni. De ez nem is arról szól, hogy van kedvem, vagy nincs kedvem. Amolyan végső búcsút veszünk tőle, megadjuk a végtisztességet. Ez nekünk fontos és szükséges, nem a távozónak. Utáltam azt hallgatni, hogy “részvétem”. Ez nekem semmit nem mondott, mind a mai napig nem jut el hozzám igazán. 

Azt a fájdalmat csak és kizárólag te érzed át, a tiéd egyes egyedül! Senki nem látta őt olyannak, mint te, senki nem érezte vele kapcsolatban azt, amit te. Akkor hogyan mondhatják, hogy “részvétem”????

Az angol “sorry for your lost”, “sajnálom a veszteséged” sokkal inkább megfelel a valóságnak. Ez számomra kifejezi, hogy őszintén sajnálom, ha kellek, itt vagyok. Mert ez a lényeg! A te személyes veszteséged, neked kell magadban helyre rakni, de tudd, hogy nem vagy egyedül.

Az én hitem szerint, ha valaki meghal, akkor a lelke visszatér a többi lélek közé, hiszen itt ideig-óráig kapott egy testet, amit használ. A lélek az, ami adja az érzelmeket, az energiát, egyszerűen nem szűnhet meg létezni. A lelked egy örökké létező!

Emlékszel, mit írtam a Tudat témánál? Elvesztett szerettedből te magad is hordozol egy darabot, ott van benned. Ezért mondják azt, hogy ha szeretsz valakit, akkor nem hal meg, benned él tovább és mindig ott lesz veled. Tudtál vele azonosulni valamiben, akár egy gondolat, egy érzés, egy mozdulat vagy nézés, ami belőle maradt meg. Ami ő, benned. Az elméd ezzel az azonosulással segít téged.

Amiben hiszel, számodra az a valóságos… így te magad alakítod, hogy szeretteid szerinted hova érkeznek. Mindegy hogyan nevezed, nirvána, mennyország vagy bármi. Nem lényeges a név. Azt kell megértened, hogy a lelke tovább él és ő, ahol van, ott boldog. Ott fény van, világosság, cimborák és egy olyan szintű, mély, intenzív szeretet, amit mi, akik itt maradtunk csak halványan sejtünk.

Nem szoktam temetőbe járni. Nagyon rossz érzés, szomorúvá tesz. Ott rengeteg fájdalom csoportosul egy helyen. Inkább csak csendesen, magamban… felidézem az emlékét… a szavait… az arcát… a nézését. ( Azt tudtad, hogy először a hangjukat felejtjük el? Sajnos már csak hangfoszlányokra emlékszem én is, de biztos vagyok abban, hogy bármennyi közül felismerném, ha újra hallanám. ) Azután természetesen potyognak a könnyeim is. És ekkor eszmélek föl, hogy biztosan nem ezt akarná! Hát az Apám! Boldognak akarna látni. Az Ő pici lányát. Na itt már azért halványan szokott jönni egy kis mosoly 🙂 Mert megértem, hogy igen. Tényleg itt él bennem. Mert bármilyen sokat veszekedtünk is, rajongott értem… és már tudom, hogy én is érte ♥