Azta ;)

Ez nem lesz egy 2 perc alatt elolvasható bejegyzés, de nem is annak szánom. Akkor olvasd el, ha van legalább negyed órád. Ne kapkodj. Úgyis akkor fog bemenni az info, amikor eljön az ideje.

Reggel a buszon olvastam és nagyon komoly hatást gyakorolt rám, ezért gondoltam, hogy megosztom veletek is 🙂 

Brandon Bays – Jelenlét, utazás önmagadba

” A való világban, ha valaki dühös, vagy szenved, az orvosok gyógyszereket írnak fel neki, hogy ne érezze tovább azt, amit érez, a terapeuták pedig agyonelemzik az érzés jelentőségét, hogy megpróbálják kideríteni, hogyan lehetne megszabadulni tőle. Ha aztán valaki NLP-trénerhez fordul, megpróbálják átkeretezni az érzést, hogy ne legyen annyira rossz. Ha spirituális tanácsadóhoz megy, akkor megpróbálják kideríteni, hogyan járult mindehhez hozzá az előző élete, és megkísérlik egy nagyobb, kevésbé fájdalmas kontextusba helyezni a problémát. A bodywork terapeuta segít abban, hogy elengedje, ha pedig érzelmi workshopon vesz részt, segítenek abban, hogy katarzissá fordítsuk át az érzést. A pszichiáterek felcímkézik, kategorizálják, és valamilyen korai gyermekkori eseményhez kötik; a hipnoterapeuták visszaviszik a pácienst az időben, hogy megtalálja az érzés mélyebb jelentőségét; a táplálkozási szakemberek kémiai egyensúlyzavarnak tulajdonítják a rossz érzést, és javasolják a páciensnek, hogy változtasson étkezési szokásain.

Mintha mindegyikük ugyanazzal a biztos hittel közelítene a kérdéshez – rossz dolog, hogy ezt érezzük, ki kell javítani, meg kell gyógyítani. És bár mindannyian másképp látnak neki a javításnak, egytől egyik meg vannak győződve arról, hogy a békéhez és teljességhez vezető út kizárólag az érzés orvoslásán keresztül vezethet.

Ez a megvilágosodott tanító azonban egészen más, radikálisan eltérő tanítást hozott: azt javasolta, hogy ” Ne mozdulj… Öleld magadhoz… üdvözöld örömmel… Szeresd az érzést annyira, hogy megadod magad neki… Menj bele egészen a szívébe… és ott lazíts… és ott, legborzalmasabb érzelmeid kellős közepében fogod megtalálni a békét. ” 

…

Úgy döntöttem, hogy meditálni fogok, hogy lenyugtassam magam, de ettől a félelem csak még erősebb lett; megkerülhetetlen volt. Bárhová néztem , mindenhol csak a félelem volt.

Végül összeszedtem minden erőmet, hogy szembenézzek vele, mozdulatlanul benne legyek, megnyíljak, megadjam magam a félelemnek, és magamban csendesen köszöntöttem az érzést.

Egy pillanatig úgy gondoltam, meg fogok őrülni ettől a vad érzelemhullámtól, de még jobban megnyíltam. …

Úgyhogy csak kapaszkodtam a szék karfájába, mert a félelemtől az egész testem, lényem rázkódott. Még jobban megnyíltam, üdvözöltem az érzést, és abban a pillanatban, amikor már azon tűnődtem, vajon hogy fogom bírni ezt az intenzitást, valami mintha megadta volna magát bennem. Elengedtem magam… az akaratom visszahúzódott… már nem álltam ellen, csak nyitott maradtam… és egy pillanatnyi megkönnyebbülés után elöntött a magány. Éles, nyomorúságos magányosság vett körül. Mindenemet átjárta. Hihetetlenül erős, szinte elviselhetetlen érzés volt, de megígértem magamnak, hogy nem mozdulok. Nyitott maradok; minden érzést üdvözölök, és belemegyek a közepébe, egészen a szívébe. Úgyhogy ki is mondtam a szót: isten hozott, bár talán nem voltam elég meggyőző, a magányosság csak tovább maradt. Mintha az egész szoba magányos lett volna körülöttem: a falak, a székek, és én benne… minden maga volt a magányosság, nem volt menekvés.

Valami mélyen bennem még mindig ellenállt, el akart menekülni erről a helyről, de közben hallottam magam belülről szólni: Lazíts, üdvözöld… csak maradj mozdulatlan, nézz szembe a magánnyal.

Lényem váratlanul válaszolt erre, és tényleg ellazultam. Közben valahogy azt is éreztem, hogy kicsit ismét megnyílok, egy századmásodpercnyi megkönnyebbülés jött, aztán azonnal belezuhantam a kétségbeesés óceánjába.

Most a kétségbeesés töltött be mindent. Reménytelennek, elveszettnek, céltalannak, értéktelennek, haszontalannak éreztem magam… nyomorultul kétségbe voltam esve. Ilyen kétségbeesést még életemben nem éreztem. Egyszerre volt metsző és mindent elnyelő.

Egy részem ki akart szabadulni, kegyelemért könyörgött, de addigra már rájöttem, hogy az egyetlen út kifelé – az, ha belemegyek. Tudtam, hogy ki kell mondanom: isten hozott. Tudtam, hogy őszintén így kell éreznem, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy felfal a kétségbeesés. El kell engedjem magam, meg kell adnom egész valómat. Az ellenállás még mindig ott ólálkodott valahol a lényemben, de lélegeztem, bele a kétségbeesésbe, teljesen elengedtem magam, hagytam, hogy bármi megtörténjen.

Egy pillanatra azt éreztem, szétolvadok, aztán tudatára ébredtem, hogy valami jelen van, valami, ami leginkább egy fekete lyukhoz, a semmi hatalmas mezejéhez hasonlított.

Rettegés kerített hatalmába. Mi ez a hatalmas, ismeretlen, üres semmi? Belső remegés lett úrrá rajtam. …

A rettegés mindent betöltött. Rettegtem, hogy beleesem a fekete lyukba, hogy elnyel az üresség. Úgy éreztem, ott helyben megbolondulok, elveszítem önmagam, lehet, hogy meg is halok.

Kapaszkodtam az életembe. Egész lényemmel ellenálltam, minden akaraterőmet összeszedtem. Nem merülhetek el a feledés homályában, nem zuhanhatok bele a semmibe! Ha oda belemegyek, talán már nem is létezem!

Megfeszítettem a testem, az elmémet kényszerítettem, hogy összerendeződjön – folyamatosan ismételgettem: Tarts ki, tarts ki, ne engedd… tudod, mi történik… ha elengeded magad belezuhansz a feledésbe.

És ott ültem a szép, őszibarack színű fotelemben – ottragadtam. Benne ragadtam az ellenállásban.

Meg sem tudtam mozdulni.

…

Próbáltam felerősíteni a fogadalmat, hogy ne adjam fel, hogy ne engedjem, de közben éreztem, hogy az akaraterőm gyengül. Éreztem, hogy már nem találok magamban több erőt, hogy ellenálljak a vonzásnak, hogy elengedjem magam és lazítsak.

Aztán ezt kérdeztem magamban: Mi van akkor, ha sohasem hagyhatom el ezt a helyet, és mindig itt kell egyensúlyoznom a fekete lyuk fölött? Mi van akkor, ha egész életemben itt kell maradnom? Valami belül megváltozott. Az a lehetőség, hogy itt maradok, belefagyva a rettegésbe, sokkal rosszabbnak tűnt, mint hogy szembenézzek azzal, ami a feledés fekete lyukában vár. Valami belül kezdte feladni. Éreztem, hogy kezdek ellazulni, még ha csak egy kicsit is. Lazult a szorításom a karfán, és akkor huss… mint egy lágy szellő, éreztem, ahogy az ellenállásom egyszerre szétolvad. Minden ellenállás feloldódott, ellazultam, és ahogy beleengedtem magam a sötétbe, éreztem, hogy a béke puhán beárad a lényembe. Még mélyebben ellazultam, megjelent a könnyedség, és mindent elöntött a tiszta szeretet.

Minden élővé vált, a szeretet vibráló jelenléte ragyogott mindenhonnan. Nem is lehetett volna elmenekülni ez elől a jelenlét elől; mindent átjárt, átitatott, az egész légkör tele volt vele: szeretet volt a falakban, a székekben, a szőnyegben, a levegőben, bennem, mindenben.

Ahogy a tudatom a maga természetességében tágulni kezdett, rájöttem, hogy ugyanaz a jelenlét hatja át a települést, ahol élek; az egész világot, a világegyetemet is.

Visszafordíthatatlanul belezuhantam a szabadság, a végtelen megvilágosodás közvetlen élményébe, és rájöttem, hogy ez a jelenlét mindenhol, mindenben ott van.

Nem egy meditáció során átélt röpke pillanat volt, nem is a béke másodpercnyi megtapasztalása. Közvetlenül átéltem azt, hogy ki vagyok, s ez mindenben ott ragyogott: én vagyok az a valami, ami a világegyetem anyagát képezi – én vagyok a megvilágosodás végtelen, örökkévaló szövete.

Attól a naptól kezdve egyetlen percre sem felejtem el azt, hogy ki vagyok, mi vagyok valójában. Lényemnek minden porcikája tudja, hogy tökéletesen szabad vagyok, és mindennek a része vagyok. És mégis, az élet egész drámája, a gondolatok és az érzelmek továbbra is ott zajlanak bennem – csak most már az egész, a megismert jelenlét sokkal nagyobb összefüggésében.

Az érzelmeim nem rossz dolgok, amelyeket ki kellene űznöm a lényemből. Ők alkotják a kaput, amely elvezet a lelkemhez. Rájöttem, hogy a lelkem ott ragyog mindenben, mindenhol.

… A megvilágosodás, amit kerestél, már itt van, itt, a legborzalmasabb érzelmeid közvetlen közepében.”

Hát igen… ezek után nincsenek szavak.